Amikor mesét választunk, könyvet lapozgatunk, előfordul, hogy szárnyra kél az idő, s elrepül. Belefeledkezünk, újraolvassuk a régi történeteket, és csodálkozunk, hogy ha jobban tetszett, mint régen. "Nahát, erre nem is emlékszem!" - hangozhat a felismerés. De az is lehet, hogy nem értjük, miért rajongtunk gyerekként egy-egy meséért.
A mesék magukban hordozzák a szeretetet, figyelmet, tanítást. A mesék gyógyítanak, segítenek rálátni szépségeinkre, hibáinkra, félelmeinkre. Különösen a népmesék hordozzák magukban a tudás, tapasztalás üzenetét. Nem mindig a szépet mutatják, nem áltatnak bennünket, ott a küzdelem, a félelem is.
Rólunk nőkről, anyákról is szólnak. Nőiségünk megtapasztalásáról, saját elfogadásunkról, lelki küzdelmeinkről szólnak például az állatmenyasszonyos mesék. Ilyenek "A béka cárkisasszony" orosz népmese, "A fókaasszony (Sealskin, Soulskin)" (in: Dr. Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok: Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba).
Fogja-e szeretni a férfi, úgy ahogyan van? Hogyan fog viselkedni, amikor kiteljesedik, kiderül milyen? Szép vagy csúnya? Mi a szépség valójában? Minden kornak meg van az ideálja. Nálunk is, mely most vékony derék, formás mellek. Ám nem vagyunk örökké fiatalok. Az élet csodás ajándékát hordozzuk, a gyermeket. Szülünk és szoptatunk. Vannak kultúrák, ahol a ráncok, a barázdák és a lógó mellek: tiszteletet parancsoló formák. Az öregedés, a "csúnyaság" valóban visszataszító? Megannyi kérdés.
A mesékben pedig ősi tapasztalás és szívszorongató mélységek. Vándorlás közben olyan helyeken járunk, ahol annak előtte még nem, olyan emberek és állatok lehetünk, amelyek még nem voltunk. Ezek bejárásához, beleéléséhez segítenek a mesebeli eszközök: varázserdő, állatbőrök, boszorkányok, átváltozások. Az ősanya szerte a világon az életprincípium képe. Az öregasszonyok segítenek a rejtélyeket megoldani, az élet fonalát nők gombolyítják. A királykisasszonyokat meg kell menteni a sárkánytól, vagy éppen a nő ad kardot a férfi kezébe. Az anyaöl, amelyből születünk, és az anyaföld, amely magába fogad, amikor elmúlik testünk: maga a termékenység.
Így nekünk, nőknek is szólnak a mesék. Képekben és szimbólumokban beszélnek. Amikor beleéljük magunkat, ahányszor csak újraolvassuk, azonosulunk velük. Olyan ez, mint egy gyakorlópálya. Hát nem egyszerű? Nagyszerű!
"A mesék azt mondják el, szeretni csak akkor tudunk igazán, ha ismerjük saját magunkat, azt az embert pedig, akit szeretünk, a maga egyediségében becsüljük, megtapasztaljuk értékes elevenségét és nagyságát." - részlet Paul Emanuel Müller: Figyelem és szeretet c. könyvének bevezetőjéből.
"A legfontosabb, hogy mindig alaposan, lassan és türelmesen olvassunk. Amikor végeztünk egy mesével, várjuk meg, amíg szép lassan lecseng bennünk. Egy kicsit még vele maradhatunk, a mese pedig velünk." - ez is Paul Emanuel Müller.
Utolsó kommentek