Ez a fontos, a szülés során elszenvedhető traumákról szóló könyv magyarul sajnos csak 2008-ban jelent meg (az eredeti 2006-ban készült). Ha húsz évvel korábban írta volna meg a szerző, azonnali segítséget jelentett volna nekem. Akkor született második gyerekem (szüléseim története a Szüléseim című írásban olvashatók). Hazajöttem a kórházból, és hetekig csak sírtam. Nem értettem, mi történik velem, hiszen gyönyörű, egészséges kislányom született, akivel kezdettől nagyon könnyű volt az életem. A mai napig rémálmaim vannak a szülésről, sőt, ha csak arról álmodom, hogy terhes vagyok, verejtékben úszva ébredek fel. A könyvet elolvasva sok mindent megértettem így utólag, segített feldolgoznom a történteket, ezért mindenkinek, a szülés előtt és után állóknak is nagyon ajánlom. A szülés előtt állóknak talán abban is segíteni tud, hogy elkerüljék a traumatizálódást.

Az író azt kutatja a könyvben, hogyan kezelik a szülést a 21. században, és hogy ez milyen hatással van az anyákra, ill. miért éli meg nagyon sok nő traumaként a szülést.  Arra jut, hogy „kultúránkban szüléskor sok mindent tesznek a nőkkel, ami traumatizáló számukra, ugyanakkor nem támasztják alá kutatási eredmények[K1] ”. A kórház, az ott dolgozó orvosok, ápolónők teljes mértékben átveszik a szülés feletti kontrollt a szülő nőtől: testét steril lepedőkbe burkolják, megrepesztik a magzatburkot, magzatmonitorhoz láncolják, beöntést adnak neki, megvizsgálják, megmondják, mikor nyomjon, mikor ne, rászólnak, hogy ne panaszkodjon a fájdalom miatt stb. A nőből páciens lesz, egy gépezet része, akitől azt várják, hogy alkalmazkodó legyen, higgyen az orvosnak, és legfőképpen azt tegye, amit mondanak neki. A szülés során teljes passzivitásra kényszerítik. További súlyos következményekkel jár, hogy a szülést általában az órához igazítják (pl. ha nem tágul a méhszáj óránként egy ujjnyit, már nem tekintik hatékonynak a fájásokat stb.), s emiatt számos beavatkozást végeznek anélkül, hogy a szülő nővel egyeztetnének, aki így nem kerül soha döntési helyzetbe, mások döntenek róla. A beavatkozások további beavatkozásokat tesznek szükségessé. Ilyenek lehetnek az alábbiak:

• Szülésmegindítás – Hatására a szülés fájdalmasabb, ezért gyakoribb a fájdalomcsillapítók használata. A szülésgyorsító szert kapott anyák újszülöttjei 1,6-szer nagyobb eséllyel sárgulnak be, az anyák egyharmadánál pedig nem spontán hüvelyi szülést kell végrehajtani (császármetszést vagy hüvelyi szülésbefejező műtétet).
• Burokrepesztés – Célja a szülés felgyorsítása. Általában ez nem történik meg, viszont ez után már tényleg fontos, hogy minél gyorsabban megszülessen a baba, mert a védelmező burok hiánya miatt nagyobb az esélye annak, hogy a baba megfertőződik. Az anyákon így még nagyobb a nyomás, hogy gyorsan „teljesítsenek”.
• Gátmetszés – Rutinszerűen végzik Magyarországon is, bár a szülések csak nagyon kis hányadában lenne rá szükség. Arra hivatkoznak, hogy jobb vágni, mint hagyni, hogy apró, szemmel láthatatlan repedések keletkezzenek, amelyek nehezebben gyógyulnak, mint a tiszta, szép vágás. Ez egész egyszerűen nem igaz. A repedések sokkal hamarabb gyógyulnak maguktól, míg a gátmetszés sokszor elfertőződik, de mindenképpen lassabban gyógyul.
• Császármetszés – Nagyon gyakran indokolatlanul alkalmazzák. Mellette szól, hogy 20-30 perc alatt elvégezhető, így kényelmesen beilleszthető a munkaidőbe. Valójában még a tervezett császármetszések halálozási aránya is duplája a hüvelyi szülés halálozási arányának. További lehetséges következmények: gyulladás a méhben, vérátömlesztés, tüdőgyulladás, méhrepedés, a babáknál légzési problémák, alkalmazkodási zavar.

Külön fejezetben foglalkozik a szerző a szexuális erőszakon átesett nők szülésével. A szülés feletti kontroll elvesztése nagyon hasonló a szexuális erőszak közben megtapasztalt helyzethez, ezért ezekben az esetekben különösen oda kell figyelni arra, hogy a szülést a lehető legteljesebben a vajúdó nő irányíthassa. A fejezet végén jól használható ötletek, tanácsok találhatók a szülő nő, a partner és a szülésznő számára.

A szerző felsorolja a traumatizálódás, a PTSD (poszt –traumás stresszzavar) tüneteit is:

• Visszatérő és betörő emlékek, emlékbevillanások
• Rémálmok
• Szorongás – a nő szorong, ha bármi olyasmi történik, ami az eseményre emlékezteti pl. a baba születésnapja.
• Menekülés a traumára emlékeztető helyzetektől, személyektől pl. várandós nők, szülésről szóló műsorok kerülése
• Lelki eredetű amnézia – nem sokra emlékszik a szülésből, az emlékképek felaprózottak, töredezettek, nem állnak össze folyamatos, elbeszélhető eseménnyé.

Az író a fájdalomról azt vallja, hogy az emberek fájdalomérzékelési küszöbe csaknem azonos: elektromos árammal végzett laboratóriumi kísérletekben a résztvevők általában ugyanannál a pontnál jelzik a fájdalmat. De a fájdalom nemcsak egy érzet, hatással vannak rá kognitív, tudati folyamatok is, mint pl. milyen a környezetünk, biztonságban érezzük-e magunkat, mit gondolunk a fájdalomról, meg vagyunk-e rémülve, zavarodottak vagyunk-e. Amikor úgy érezzük, hogy nem tudjuk irányítani, a fájdalom rosszabb, mint amikor lehetőségünk van az irányítására. Aktivitás közben a fájdalomérzet mellékessé válhat. Mindezek miatt is fontos lenne, hogy egészen más körülmények között szülhessünk a kórházakban is, mint ahogy jelenleg szokásos. „Az aktív szülésvezetés, a lavinaszerűen egymást követő beavatkozások és a mozgáskorlátozás kihangsúlyozza a fájdalmat. Ez fokozottan igaz azon esetekben, amikor a nőt ágyba kényszerítik, amikor nem vehet semmit szájon át magához (különösen, ha a folyadékbevitelt is korlátozzák), ha intravénás infúziót kötnek be, vagy ha folyamatos magzati monitorizálást és /vagy rutinszerűen belső vizsgálatokat végeznek. A fájdalomérzet fokozódásához a kórházi környezet is hozzájárulhat, ha nem biztosít megfelelő privát szférát, ha a nő körül idegenek jönnek-mennek, ha a körülmények kényelmetlenek, és ha nagy a zaj, és erősek a fények. Az elviselhetetlen fájdalmak előhívásának csaknem bombabiztos módja, ha az anyától megvonják a folyamatos személyes támogatást a vajúdás és a szülés alatt.”

S mivel a kórházakban a szülést a nő csak elszenvedi, ezért fájdalomérzete is sokkal nagyobb, mint természetes körülmények között lenne, s így szükségessé válik a fájdalomcsillapítás. Tehát már megint a beavatkozás következtében kell újra beavatkozni. A használatban levő fájdalomcsillapítók (kéjgáz és ópiátok) azonban egyrészt hatnak a babára is, másrészt sok nő  bűntudatot érez amiatt, hogy nem bírta a fájdalmat nélkülük elviselni. Az epidurális érzéstelenítés valóban hatékonyan mulasztja el a fájdalmat, de ennek is vannak mellékhatásai: az anya vérnyomása csökken, a babának jutó oxigén is kevesebb, így pulzusa lelassul vagy rendellenesen felszökik. A kitolási szakasz meghosszabbodik, aminek súlyos következményei lehetnek: pl. császármetszés, az újszülött károsodása. Csak néhányat soroltam fel a lehetőségek közül. A szerző ezek helyett alternatív fájdalomkezelési technikákat ajánl, mint pl. a folyamatos személyes támogatást (doula), a bőr alá adott sterilvíz injekciót, akupunktúrát, akupresszúrát, shiatsut, reflexológiát, önhipnózist, relaxációt, masszázst, a légzés, a hangadás, a vizualizáció és a helyzetváltoztatás megfelelő használatát.

A legmegrázóbb a könyvben az volt, ahogy a szerző beszámol arról, hogy a nők gyakran magukat hibáztatják traumatikus szülésük után. Bűnösnek érzik magukat és alkalmatlannak a feladatra. Sokan azt gondolják, hogy a szülés nem így végződött volna, ha ők erősebbek, elszántabbak vagy asszertívabbak. Ami történt, az ő hibájuk.

Ezt támasztja alá a kultúránkban oly elterjedt anya-magzat konfliktus elmélete is: az orvosok úgy érzik, hogy ők a magzat egyedüli érdekvédői, akit az anya ellenében is meg kell védeniük. Ez történik, amikor a nő nem teljesíti az orvosi tanácsokat, ami lehet magzati operáció, vérátömlesztés, vagy császármetszés. Vagy amikor az anya ragaszkodik olyan magatartásformákhoz, amelyek a gondozók szerint veszélyeztetik a babát, pl. nem eszik húst, alkoholt fogyaszt, nem mond fel egy veszélyes munkahelyen. Azt az anyát, aki otthon szeretne szülni, aki visszautasítja a szülésmegindítást, felelőtlennek tartják. A bűntudatkeltéssel általában elérik, hogy a nő nagyon kevés választási lehetőségével se merjen, tudjon élni, viszont ha végül valami rosszul sül el, csak magát okolhassa: miért nem tudott nemet mondani.

Szó esik a könyvben a partnerekről, arról, hogy a férfiak gyakran járatlanok a „női dolgokban”, s hogy gyakran nem is akarnak többet tudni, hanem inkább mindent ráhagynak a szakemberekre, s így elszalasztják azt a lehetőséget, hogy kapcsolatuk csúcsélményeként élhessék át a szülést. Módszereket olvashatunk arról, hogyan lehet továbblépni a traumatikus szülés után: beszélni kell róla minél gyakrabban, hasznos lehet önsegítő csoportba járni, vagyis olyan nőkkel együtt lenni, akiknek szintén traumatikus szülésük volt (ezt akár chat-szobákban is meg lehet oldani). Fontos szerepe van a gyógyulásban a partner, a család, a barátok, segítők megfelelő viselkedésének: fontos, hogy hagyják elmondani félbeszakítás nélkül a nő történetét, higgyenek neki, ne próbálják meggyőzni, hogy rosszul látja, érzi a dolgokat, fogadják el a valóságát. Ne pszichiátriai betegként kezeljék, hanem olyan nőként, akivel a szülés során, ebben a nagyon kiszolgáltatott helyzetben rosszul bántak.

A szerző végezetül bemutatja az elérhető alternatív szülési módszereket, a választott, független dúla vagy szülésznő pozitív szerepét, az otthonszülést, a születésházakat, a szülőmedencét, s hogy mennyire fontos szülési tervet készíteni, mert így a nő még nyugodt körülmények között tud előre felkészülni váratlan helyzetekre is.

A könyv egy idézettel zárul:

„Az átlagos nő spontán vajúdása olyan esemény, amelyet olyan bonyolult és egymáshoz tökéletesen hangolt folyamatok fémjeleznek, hogy azt bármilyen beavatkozás csak eltéríti az optimálistól. A kísérők egyetlen feladata, hogy tisztelettel forduljanak e lenyűgöző folyamat felé, ezzel eleget téve az orvoslás legfőbb szabályának: Nil nocere. Ne árts.” (G. Kloosterman)